Az egésznapos meló és stressz a lelket is kihajtja az emberből, és este bizony- bizony jól esik az edzés, amikor az összes hülyeséget félreteszem és kihajtam/kitáncolom magamból minden bosszúságomat. Sokszor viszont úgy érzem, hogy nem tudom kikapcsolni az agyamat, így nem megy a koreográfia, nem tudom emelni a lábam, és a fél sorozatnál elegem van a hasizom gyakorlatokból. Úgy is érzem magam, mint valami hisztis kisgyerek, egyre rosszabbul megy, pedig legbelül arra gondolok, hogy basszus, egész nap erre vártam, és most mégsem megy. Közben ostorozom magam, és egyre rosszabb az egész. Edzés után nem a szokásos eufória, hanem a levertség lesz úrrá rajtam, és újra magamat hibáztatom, hogy elcsesztem egy valójában jó órát. A saját hangulatom gyilkosa vagyok. Az meg a másik, hogy tutira észreveszi ezt rajtam az edző, és ő meg aztán honnan tudja, hogy most beteg vagyok, vele vagyok elégedetlen, vagy csak szar napom volt.

De mit csináljak? Hogyan lőjem ki az agyam? Ilyen napokon csak futni menjek? Vagy ahhoz is csak fáradtnak érezném magam? Lehet, hogy ilyenkor jobb ha hazamegyek és veszek egy jó kis fürdőt egy nyugis könyvvel? Komolyan nem tudom mi a legjobb megoldás. Az is igaz, hogy most itthon vagyok, végre van időm újra blogolni, és ez azért feldob egy kicsit :) Ha már nem sportoltam ma rendesen, akkor legalább írok róla.

Ugyan én a húszas éveim elején járok (bár nagyon közel a közepéhez), de élnek a környezetemben idősek, akik jó esetben megkérdeznek arról, hogy szerintem milyen mozgásba fogjanak bele, rossz esetben pedig nekem kell noszogatni őket, hogy mozogjanak valamit, mert rengeteget tehetnek ezzel az egészségükért, életminőségük javításáért.

Na igen, az ember azt hiszi, hogy tiszta lappal indulhat egy éjféli pezsgős koccintás után. Mert az olyan ünnepi, ahogy a kristálypohár csilingel, és érezzük, egy újabb év, és elméletileg újabb lehetőségek, nem pedig a lehetőségek szűkülésének lehetősége. Én is minden évben teszek fogadalmat. Persze soha sem valami nagy és nyilvánosat, hanem magamban fogadtkozom. Viszont nem csak újévkor, folyamatosan. Nálam ugyanis minden hónap jelenthet fogadkozásra apropót, ahogy éppn egy hónap 11-e is, ha mondjuk tudom, hogy egy vagy két hónap múlva következő 11-én valami fontos dolgom van, amire most aztán készülhetek. Így például esküvő két hónap múlva, na akkor most megígérem magamnak, hogy heti egyszer 5 percre időt szakítok a szolira, hogy véletlenül se olvadjak bele a falba. Vagy többet fogok tanulni, sőt még a szorgalmi időszakban elkezdek tanulni, és nem hagyok mindent a vizsgaidőszakra. Persze még sorolhatnám, mert a listám végtelen, mindig találok valamit, amin biztosan szeretnék változtatni. És ezek a fogadalmak mennyire megnehezítik az életet. Néha azt gondolom, hogy sokkal könnyebb annak aki csak egy dolgot, de valami grandiózusabbat fogad meg, mert annak tényleg igazi tétje van. Például, leszokom a dohányzásról, egészségesebben étkezem, nem iszom, etc. Én meg csak szöszölök a buta kis fogadalmaimmal és marcangol az önvád, amikor nem tudok mindennek megfelelni. Mert persze mindennek nem lehet megfelelni, és az, hogy az ember önmagának megfeleljen nagyon rögös, ámde tanulságos út szerintem. Sokszor gondolok arra hányan küzdenek étkezési zavarokkal, hány barátnőmet kell bíztatnom, hogy de, higgye el, igenis szép, és el kell fogadnia magát. Mert amíg magunkat nem fogadjuk el, addig sokkal nehezebben találunk olyan társat, aki hosszútávon elfogad minket. Hibái mindenkinek vannak, és igenis vannak hibák, amelyekkel együtt lehet élni, és természetesen vannak olyanok, amelyeken tudunk változtatni, ha igazán akarjuk. Lehet ez egy vastag comb, vagy dohányzástól sárguló fogak, a megoldás nem az, hogy eltakarjuk, leműttetjük a zsírt, vagy fehérítünk, mert ez csak felszíni kezelés. Az igazán nagy lépés abban rejlik, ha a felismerés után belátjuk, hogy igenis, lehet, hogy egészségesebben kellene élni, és gyökerében keresünk megoldást a problémára. Szóval én azt kívánom mindenkinek erre az évre, hogy ismerje meg hibát, és ha felismerte őket, akkor tanulja meg helyén kezelni azokat, legyenek olyanok, amelyeket elfogad, és magáénak tekint, és legyenek olyanok, amelyeken változtat.

Az edzés csupa öröm, gondolná a laikus, és van, aki ténylegesen fel is adja, amikor nem azt kapja, amit várt. Jártam már én is ebben a cipőben, és találkoztam hasonló csajokkal is, akik félóra után úgy döntöttek, az aerobik nem az ő műfajuk. Persze lehet az ember lusta, éppenséggel a kitartás sem mindenki erénye, de két szempontból is vizsgálhatjuk az eseményeket.
Feladom, nem megy:  Ismerős mondat, első step óra közepén, első spinning óra első tíz perce után. Kimegyek, nem érdekes, úgysem figyel senki, az edzőnek beadom, hogy rosszul vagyok, így ő is javallja, hogy üljek le, pihenjek, igyak valamit. És nem gondolok többet az aerobikra. Ha valaki legközelebb megkérdezi, hogy miért a kondiban emelgetek, akkor azt mondom, nem jött be az aerobik. Vagyis dehogynem jött be – gondolom magamban -  csodálattal bámulom a csajokat, ahogy végigpörgik az órát, és talán utána még egyet. De nekem nincs állóképességem. Vagyis egy fenét nincs, csak éppen nem jó. Fejleszthető, nade ki győzi azt kivárni, én csak azt látom, hogy félóránál meg kell  állni összeszedni magam, és kapkodni az elveszettnek hitt levegő után. Elvesztem, feladom, nem megy ez nekem, ezt nem nekem találták ki. Talán egy másik életben.
Azért is megcsinálom: Ha törik, ha szakad, végigugrálok egy egész órát. Ma nem jött össze, de talán majd jövő héten. Az lesz a napja, és utána már minden könnyebb lesz. Uh, de bonyolult ez a koreográfia, most akkor balra mit és cha- cha meg mambo, mivan? Ez valami másik tánc lehet, eltévesztettem az ajtót. Ah, mégsem, világosít fel a tanár, az egyetlen ami téves, azok a lépéseim. Öööö, tudod egyedi koreográfia, nem bírom jól az irányítást. Elviccelem a kérdést, pedig véresen komoly, az egésznapos hajtás után eléggé nehezen birkózom meg a lépéskombinációk memorizálásával. Azonban meglepetésemre a 3. óra után már minden jobban megy. A tökéletes azért még mindig nem a legjobb szó rá, de megyeget, és már extra idiótának sem érzem magam, aki azt se tudja hová tegye a lábát. Jó-jó, az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a kezeimet még egyelőre hanyagolom. Majd ha jól megy a láb.
 

Úgy döntöttem, hogy mától megváltozom. Persze nem nagyon, nem történt semmi drasztikus az életemben, nincs új pasi és a kapuzárási pánik sem fenyeget. Egész egyszerűen elegem lett. Elegem lett abból, hogy vannak napok, amikor nem szeretek tükörbe nézni, és épp ezért úgy érzem egy ruhám sem áll jól. Ismerős? Talán egy jó smink feldob és akkor mehetek dolgozni.Persze kell még egy magassarkú is, hogy teljes legyen a siker. Ez persze nem állapot, mert magamat kell rendbetennem. Három hete kis lépéssel kezdtem, a szintetikusról áttértem a bioarcápolásra. Persze nem ítélem el a "nagy francia gyártókat", de tény, hogy a bőröm ezerszer simább,és a múlt héten egy üveg bor vásárlásakor a Corában megkérdezték hány éves vagyok. Ezen annyira meglepődtem, hogy azon túl, hogy le sem esett miért kérdezheti, lefagytam és hosszú másodpercek teltek el mire tudtam válaszolni. Az eladónő lassú reakcióidőmet látva második tesztért kiáltott, megkérdezte hányban születtem, és végül még a személyimet is elkérte. Na igen,amikor a gyerekek már csókolomoznak és mégis történik egy ilyen, az szerintem felérhet egy botox-kezeléssel.