Persze, nem az a fajta, amire most mindenki gondol, jelen esetben az édességről van szó. A megnyugtatóan bársonyos, szívünknek oly kedves, minden pillanatban felvidító finomságokról. Már több mint egy hete annyira elveszi a kedvem mindentől az időjárás (értsd: a reggeli felkeléstől kezdve), hogy a délutáni mélyponton valóban csak egy csokival tudok vigasztalódni. Reggel meg egy croissanttal, este pedig jól esne egy kis csoki, süti, netalántán puding, gyakorlatilag mindegy csak édes legyen. Ez persze ebben a formában nem igaz, mert igyekszem ellenállni gyarló vágyaimnak, nem hagyhatom, hogy a saját testem rabszolgája legyek.
Nagyon sok nézet él arra vonatkozólag, hogy miért is kívánjuk az édességet ,és mi nők, miért jobban mint férfitársaink. (Akik egyébként a legtöbb esetben, ha sokat is fogyasztanak belőle, kevésbé híznak meg tőle. Piszok igazságtalan az élet). Egy talán mindenki számára ismert tény, hogy az édesség, ezen a kategórián belül is a csoki, boldogsághormont, endorfint termel. Ettől jobb a kedvünk, ezért tudunk minden helyzetben egy jó kis csokival megvigasztalni magunkat. Emellett az agyműködésünknek is szüksége van cukorra, ezért érezzük úgy – jogosan – délutánonként , hogy kell valami, valami nass – ami lehetőleg hűségesen kitart velünk a munkaidő végéig. Egy dolog azonban biztos, kis mennyiségben igényli a szervezetünk a cukrot, túlzásba viszont nem szabad esni. Könnyű azt mondani, mert ha az ember lánya feltehetőleg Gombóc Artúrral állhat közeli rokonságban, akkor sajnos ez az ellenállás és aszketizmus egyáltalán nem egyszerű dolog. Én azonban a teljes megvonásban nem hiszek, mert így már rövid idő után a megvonás puszta tényétől „Én nem ehetek” szenved az ember. A kulcsszó itt is a mértékletesség. Az én taktikám az, hogy a gyümölcsjoghurt (amit ugye teleszórnak finomított cukorral) csak és kizárólag nasiként jöhet szóba, de a másik házi praktika - amit már a barátnőim is átvettek - abból a tudományos felvetésből indul ki, hogy azt étcsokoládé egészséges. Namármost, veszek egy tábla 70 %-os étcsokit. Ha jól voltam és megérdemlem akkor kandírozott narancsosat, vagy málnásat, vagy chiliset, amit épp árulnak, ha szigorú vagyok magamhoz, akkor sima, teljesen egyszerűt. Fogom a csokit, kibontom, kockáira szedem, majd azokat egyenként alufóliába csomagolom. Első pillantásra egy kényszeres elmebeteg tevékenységének vagy egy akkurátus sorozatgyilkos előkészületeinek tűnhet, de ha a végeredményt nézzük: beválik. Igyekszem ezzel becsapni az agyamat, amikor a napi kockámat fogyasztom, majd figyelmeztetem magam: hé, ma már egy egész csokit kibontottál, sőt, meg is ettél.
