Blogot írni abból a szempontból nagyon nehéz, hogy az ember sokszor bármennyire is szeretné naprakészen megosztani a gondolatait, mégis sokszor nem sikerül, mert mindig közbejön valami. Az a baj, hogy ez nem azt jelenti nálam, hogy lusta vagyok, hanem azt, hogy ismét 10x annyi dolgot vállaltam magamra, mint alapesetben kellett volna. Most azért nagy idegeskedések is folynak a háttérben, mint, hogy maradok- e a munkahelyemen, sikerül e az új nyelvvizsga, és - ami most nekem a szívem csükcske - jól sikerül- e az OKJ vizsga. Mert bizony az első, írásbeli OKJ aerobik sportedzői vizsgámtól mostantól már menthetetlenül csupán egy hónap választ el. Ami azt is jelenti, hogy ezerrel el kezdenem tanulni, de azt jelenti, hogy vége van a képzésnek. Ami így visszanézve annyira rövidnek tűnik, hogy el sem hiszem, hogy vége van/lesz, pedig hivatalosan most már nem fogunk találkozni. Amikor végetért kiposztoltam, hogy ez volt az első olyan iskola az életemben ami miatt sírok, hogy véget ért, valahogy most furcsa abba belegondolni, hogy végetérnek azok a hétvégék, ahol végre tanulok valami hasznosat. És nem attól félek, hogy ezzel el kell kezdenem a saját lábamra állni és órát tartani (mert erre már néhány hónapja abszolút késznek érzem magam), hanem azt érzem, hogy az oktatás légköre fog hiányozni, hogy néhány olyan emberrel legyek körülvéve akiknek hasonlóan fontos az, amit csinálnak. Mert szerintem ez ritka, hogy az emberek valójában szeressék azt, amit tanulnak, és ugyanez igaz az oktatói oldalra is.

Szóval most vegyes érzelmekkel vágok neki az elkövetkezendő két hónapnak, de szomorkodni szerencsére nem lesz időm, mert annyit kell tanulnom, hogy csoda lesz, ha végzek vele. Mindenesetre erősen próbálkozom. Szurkoljatok!