Hát persze, én meg a tánc, az egy kis alkohollal keveredve lehet látványos vagy élvezetes. De hős voltam, és ismét megpróbáltam a lehetetlent, a dance aerobikot. 3 évvel ezelőtt, isten tudja milyen bizonyítási vágytól vezérelve bemenetem egy Nike dance aerobic órára. Azután még egyre, még egyre, és eltelt hat hét. Hat kemény hét, de a végére már úgy éreztem, hogy a lábam és a kezem nem téveszt célt, összeáll a koreográfia anélkül, hogy kilógnék a sorból. Végülis a hip-hop ihlette aerobic is csak egy mozgásegység, amit ha kellő odafigyeléssel és szorgalommal elsajátít az ember, akkor előbb- vagy utóbb menni fog. Sőt nemhogy nem éreztem magam sutának, de kifejezetten élveztem a szexi-szexi vezényszavak alatt futó csipőriszával átszőtt elemeket. Na nem lett belőlem Beyoncé, de mindenesetre tanulságos órák álltak mögöttem. De ennek már több, mint 3 éve. Múlt héten úgy éreztem újra bemerészkedek egy dance-aerobik órára. A kép ismerős, tiszta deja vu, az oktató csaj állati jól nyomja, tekeri magát jobbra-balra, és nyugtat közben, hogy na, nem is olyan bonyolult, ugye. Ugye nem is annyira, de azért annyira mégis, hogy ne menjen per pillanat. Próbálom utánozni a mozdulatot, a tükörbe már nem is merek nézni, nehogy meglássam amint esetlenül forgok jobbra- balra, nem tudva, hogy a karommal már mit kezdjek. Az edző -jópontként legyen a számlájára írva- végig mosolyog, és bárminnyire is azt gondolnám, hogy most legbelül rajtam röhög, mégis bíztatólag hat. Óra végére a totális fáradtság és izzadtság ellenére mégis sikerül a koreográfia.Ha nem is teljesen úgy, ahogy ő mutatja, mégis sikerként könyvelem el, hogy nem esek el a két bal lábamban. És már ez is nagy eredmény. Persze, amikor vége lett, eldöntöttem, hogy azért még otthon egyszer -kétszer begyakorlom, nem hagyom elveszni a tudást. De aztán mire hazaértem, már sehol sem volt az a tudás. Csak a Jacko-féle 3/4 fordulatra emlékeztem, és ezzel tisztelegtem az emléke előtt.
