Hat képzési hétvégén vagyunk túl, azaz valamiféle elméleti és gyakorlati tudás is került már a fejünkbe. Az elméletiről nem szívesen írok, mert az a típusú ember vagyok, aki többnyire egy előadáson nem fogja fel mélységében a hallottakat (kivéve, ha nagyon, de nagyon izgalmas dologról van szó) hanem inkább az otthon csendes magányában gondolom végig magamban az anatómiát, sportpszichológiát, sportélettant.
Szóval megnéztük a tipikus hibákat, jól begyakoroltuk a jó verziót, majd múlt héten jött az osztályzás. Elsőként mentem ki, majdhogynem biztos is voltam magamban, hiszen gyakoroltam, de amint kimentem elfehéredtem és megszűnt létezni a környezetem. Az eredeti bemelegítésem 2/3-át csináltam meg, megkukultam és kézmozdulattal sem instruáltam, majd az egésznek a tetejébe lábujjhegyen tipegtem végig, mint akinek égeti a talpát a talaj. Belülről ezt mind éreztem, de remegett kezem – lábam, azt sem tudtam hol vagyok, csak a végére akartam érni. A fene se gondolta volna, hogy ennyire ideges leszek. Le kell küzdenem ezt valahogy, de bízom benne, hogy még több gyakorlással sikerülhet, mert ha végignézem az eddigi tevékenységeimet (az iskolás versmondástól kezdve) akkor amíg nem ment tökéletesen, addig nem tudtam lámpaláz nélkül kiállni mások elé. Úgy irigylem ilyenkor az olyan bátor embereket, akikben nincs félsz, nyugodtan kiállnak bármivel 50 ember elé (lásd Bikicsunáj).