Hat képzési hétvégén vagyunk túl, azaz valamiféle elméleti és gyakorlati tudás is került már a fejünkbe. Az elméletiről nem szívesen írok, mert az a típusú ember vagyok, aki többnyire egy előadáson nem fogja fel mélységében a hallottakat (kivéve, ha nagyon, de nagyon izgalmas dologról van szó) hanem inkább az otthon csendes magányában gondolom végig magamban az anatómiát, sportpszichológiát, sportélettant.
A gyakorlatban szépen lépésről – lépésre haladunk előre, egyre több eddig homályos folt világosodik ki. Kezdtük ugye a bemelegítéssel. Talán nem is volt olyan nehéz a helyes bemelegítés technikáját elsajátítani, ám azért értek itt is meglepetések. Például, hogy nem púpos a hát, hanem valójában a gerinc ágyéki szakaszát nyújtjuk, ami ugye egy egészen más mozdulat. Sok edző ezt elfelejti mondani, és a hülye vendég (lásd: én) csinál valami olyasmit, amit lát. De ugye nem pont azt. Ami viszont már hiba.
Szóval megnéztük a tipikus hibákat, jól begyakoroltuk a jó verziót, majd múlt héten jött az osztályzás. Elsőként mentem ki, majdhogynem biztos is voltam magamban, hiszen gyakoroltam, de amint kimentem elfehéredtem és megszűnt létezni a környezetem. Az eredeti bemelegítésem 2/3-át csináltam meg, megkukultam és kézmozdulattal sem instruáltam, majd az egésznek a tetejébe lábujjhegyen tipegtem végig, mint akinek égeti a talpát a talaj. Belülről ezt mind éreztem, de remegett kezem – lábam, azt sem tudtam hol vagyok, csak a végére akartam érni. A fene se gondolta volna, hogy ennyire ideges leszek. Le kell küzdenem ezt valahogy, de bízom benne, hogy még több gyakorlással sikerülhet, mert ha végignézem az eddigi tevékenységeimet (az iskolás versmondástól kezdve) akkor amíg nem ment tökéletesen, addig nem tudtam lámpaláz nélkül kiállni mások elé. Úgy irigylem ilyenkor az olyan bátor embereket, akikben nincs félsz, nyugodtan kiállnak bármivel 50 ember elé (lásd Bikicsunáj).
Szóval megnéztük a tipikus hibákat, jól begyakoroltuk a jó verziót, majd múlt héten jött az osztályzás. Elsőként mentem ki, majdhogynem biztos is voltam magamban, hiszen gyakoroltam, de amint kimentem elfehéredtem és megszűnt létezni a környezetem. Az eredeti bemelegítésem 2/3-át csináltam meg, megkukultam és kézmozdulattal sem instruáltam, majd az egésznek a tetejébe lábujjhegyen tipegtem végig, mint akinek égeti a talpát a talaj. Belülről ezt mind éreztem, de remegett kezem – lábam, azt sem tudtam hol vagyok, csak a végére akartam érni. A fene se gondolta volna, hogy ennyire ideges leszek. Le kell küzdenem ezt valahogy, de bízom benne, hogy még több gyakorlással sikerülhet, mert ha végignézem az eddigi tevékenységeimet (az iskolás versmondástól kezdve) akkor amíg nem ment tökéletesen, addig nem tudtam lámpaláz nélkül kiállni mások elé. Úgy irigylem ilyenkor az olyan bátor embereket, akikben nincs félsz, nyugodtan kiállnak bármivel 50 ember elé (lásd Bikicsunáj).
Persze annak is van rossz oldala, ha valaki adott esetben szar oktató hatalmas egóval, mert a vendégsereg ezesetben őt fogja követni. Szerencsére vannak ideális esetek, oktatók, ahol az önbizalom párosul tényleges tudással és oktatási képességgel. Persze mindenki azzal nyugtat, hogy ez a készség fejleszthető és az elején senkinek sem megy flottul, hogy ezer dologra kell figyelnie, de akkor is, az adott pillanatban mégis elszomorít, hogy nem megy. Egyébként azon csodálkozom, hogy egyáltalán zenére mozogtam (bár lehet erről meg kellene kérdeznem az oktatónkat :)), mert belülről szinte alig hallottam a zenét, annyira befelé, a stressz leküzdésére koncentráltam.
Majd legközelebb jobban megy, ezzel nyugtatom magam, addig pedig gyakorlom a következő tananyagot, a koreográfiaépítést, ami még keményebb dió. Illetve helyesbítek: itthon a szobában a világ legegyszerűbb dolga.
