Írtam már arról, hogy 20 éves koromig nem mozogtam, ami négy éve volt, akik jók matekból már kitalálhatták a koromat is :). De ez a nem mozgás tényleg azt jelenti, hogy antisport voltam. Általános iskolában a tesiórától kirázott a hideg, csak a zsámoly, a szekrény, a medicinlabda, a kötél és a magasugró léc gondolata elborzasztott. A kötélen a kezem féltettem, a tériszonyom zavart abban, hogy 1 méternél feljebb jussak, a magasugrásnál féltem, hogy leverem a lécet és majd fáj, ezért nagyot fékeztem előtte. Próbálkoztam azért kézilabdával, de túlságosan féltettem a kezem, mert hangszeren játszottam, és végül mi lett volna a zenei karrieremmel? Amiből így sem lett semmi, de ugye, mi lett volna, ha.
Gimiben izgalmasabb lett, az osztályfőnökünk tesitanár volt, de szerencsére a kedvesebb fajta, így nem is volt érdekes, hogy kéthetente, amikor úszni kellett menni, nekem mindig megjött, és még 3 barátnőmnek biztosan, így az Áfonya cukrászdában múlattuk az időt. Az osztályfőnök csak kicsit nézte rossz szemmel heves ellenállásomat a sportok iránt, így nem is erőltette. Jó jegyet ugyan nem kaptam a semmire, de erre lehetett is számítani. Azért a gimiben is voltak próbálkozásaim, elmentem flamenco órára, ami bejött, de nem éreztem magaménak, 1 óra hastáncon is voltam, de valahogy az sem jött be, lányfocira is beiratkoztam, még cipőt is vettem, mert az mégiscsak milyen cool ha egy lány focizik, nem mellesleg, imponál a fiúknak is, majd elkezdtem futni, azt is egy fiú miatt. Történt ugyanis, hogy lelkesen kerestem vele a közös pontot (nehéz volt), majd mondta, hogy jár futni, mire én: jé, én is, mehetnénk együtt is, nem? Napersze, mentünk is, én majd meghaltam, de végül megérte. Így kb. fél évet futottam is. Aztán ennek is vége lett. A mozgás hiányzott, de a heti egy bulizós estémen kitáncoltam magam, nem igazán találtam a helyem, illetve a megfelelő mozgásformám. Csak gimi után próbáltam ki az aerobikot. Ami rögtön a step aerobik volt. Lehet rajtam röhögni, de a V step, az konkrétan első hallásra nálam víz step volt, az airstepet én is szépen elmutogattam, meg a mambót is, mert nem vágtam, hogy azok csak kézjelek. Lekövetni a lépéseket, na, az végképp ki volt zárva! Így jár az, aki elkezd aerobikozni, de a sikertelen step órák után én feladtam, ha ez az aerobik, nekem ugyan nem kell, jó lesz a havi egy kocogás is.
Azután 20 éves voltam, amikor volt egy pici egészségügyi problémám, ami miatt átgondoltam, hogy mit és hogyan kellene csinálnom. Elkezdtem az aerobikot, és ezúttal nem hagytam abba, eldöntöttem, hogy nem törődöm azzal, hogy másnak hogy megy, nekem pedig hogy nem, és láss csodát, egy kis futással kiegészítve, már heti ötször mentem, a stepet és a dance órákat azért kicsit kerültem, de nagyon jól éreztem magam. A szeretet megmaradt, sőt, a gimiben még mindennap csokis croissant evő (vagy sajtrolót) és napi egy pohár vizet ivó lányból, egy egészségesebb életet élő, kiegyensúlyozott csaj lett, aki végre, életében először jól érezte magát a bőrében. Így jutottam el oda, két év halogatással, hogy normális kenyérkereső karrierem mellett belevágok az edzőibe.
A sok nehéz pillanat ellenére, amiről már korábban írtam, most hétvégén éreztem először, hogy ez nagyon megérte,mert jó helyen vagyok, igazán kikapcsol és felfrissít, igazi eufória tör ránk, amikor megszólal egy jó zene, tudunk örülni egymás sikerének. Visítozunk, tapsolunk, mint valami félkegyelmű banda :). De végre nem azt éreztem, hogy szokás szerint agyalok vagy görcsölök valamin, hanem azt, hogy igazán felszabadult és önfeledt vagyok. Ahhoz tudom csak hasonlítani, amikor az ember egy igazán jót bulizik (fényévben egyszer) jó a társaság, és jó a zene is, és azt gondolod, hogy ennek mindig így kellene lennie, de utána felkel a nap és hazamész. Azt ugyan még nem tudom, hogy mennyiben jobb, ha az ember másoknak tart órát, de biztosan sokkal nagyobb eufória másokat is így feldobni.
Az viszont szöget ütött a fejembe, amit az edzőnk a nap elején mondott:azt kérdezte az első lánytól, akinek nem ment olyan jól a bemelegítés bemutatása, hogy miért jelentkezett ide, majd hozzátette, hogy még jónéhány embertől megkérdezi majd a nap folyamán. Miért is jelentkeztem edzőnek? Az elején is számítottam rá, hogy sokan megkérdezik majd, ezért megfogalmaztam magamban egy hangzatos választ a kérdésre, ami persze igaz, de nem a teljes igazság. Vagyis, hogy szeretnék segíteni másoknak is megtalálni az egészségesebb életet, és ehhez szükséges, hogy elmélyítsem a tudásomat. Azonban úgy gondolom, hogy most tisztábban meg tudom fogalmazni, és egyre biztosabb vagyok benne, hogy azon túl, hogy másokon szeretnék segíteni, nekem is szükségem volt erre, hogy megismerjem jobban magam, ki tudjak bontakozni, elérjem a saját határaimat. Lassan végetér ez az önismereti tréning, és már most szomorkodok egy kicsit, hogy mi lesz velem, ha nem lesznek ezek a vasárnapok. Bár mindenki nyugtatgat, hogy a vendégek sokkal több örömet adnak, majd meglátom, de addig csak azon izgulhatok, hogy tudjak majd valahol órát tartani, mert a mozgás örömét tényleg tovább kell adni.
