MMM, nincs is jobb, mint egy kis testmozgás a hétvégi tivornya után. Mondanom sem kell, ismét hős voltam, mert míg mindenki más hétfőn is pihente a szombati lánybúcsú fáradalmait, addig én az edzőteremben kerestem menedéket az alkohollal bevitt pluszkalóriák támadása ellen. Mi másra mentem volna be, mint stepre. Talán nem meglepő , hogy ez is azon edzésformák közé tartozott nálam, amely elég kevés sikerélménnyel kecsegtetett. Először csak bámultam a csajokat, néztem amint számomra megfejthetetlennek tűnő sorrendben rakosgatják át-vissza fel és le a lábaikat a step-padon, miközben az edző magyar nyelvben kevésbé honos annál inkább idegen vezényszavakat kiáltoz nekik. Mégis jól emlékszem a napra, amikor erőt vettem magamon. Túl voltam egy felfázáson télvíz idején, és igyekeztem formába lendülni. Beléptem a terembe és vagy bő 10 percig igyekeztem követni a történéseket. Nem csupán elkeseredtem, de konkrtétan először a talpam, majd a vádlim, végül a farizmom görcsölt be. Ez elegendő intő jel volt ahhoz, hoyg kijöjjek és letegyem magam, majd pedig elfogyasztottam két magnézium pezsitabit. Így kezdődött. Két év kellett míg újra stepre léptem, de ekkor már hétről -héétre nagyobb elszántsággal és önbizalommal, reménykedve abban, hogy már maximálisan értem a basic, mambo, cha-cha vezényszavakat. Ennek már 3 éve. Tegnap viszont úgy döntöttem, újra stepre lépek. A néhány csetlés- botlás és az állóképesség hiányának ellenére, majdhogynem büszke is voltam magamra. Persze voltak akik ezerszer joban csinálták, mint én, de azzal nyugtattam magam, hogy biztosan van olyan, aki 5 éve ezzel kel és fekszik. Persze olyan is tutira akad, aki szimplán tehetségesebb, de ez most nem izgat. A fő, hogy feszül a vádli.
