MMM, nincs is jobb, mint egy kis testmozgás a hétvégi tivornya után. Mondanom sem kell, ismét hős voltam, mert míg mindenki más hétfőn is pihente a szombati lánybúcsú fáradalmait, addig én az edzőteremben kerestem menedéket az alkohollal bevitt pluszkalóriák támadása ellen. Mi másra mentem volna be, mint stepre. Talán nem meglepő , hogy ez is azon edzésformák közé tartozott nálam, amely elég kevés sikerélménnyel kecsegtetett. Először csak bámultam a csajokat, néztem amint számomra megfejthetetlennek tűnő sorrendben rakosgatják át-vissza fel és le a lábaikat a step-padon, miközben az edző magyar nyelvben kevésbé honos annál inkább idegen vezényszavakat kiáltoz nekik. Mégis jól emlékszem a napra, amikor erőt vettem magamon. Túl voltam egy felfázáson télvíz idején, és igyekeztem formába lendülni. Beléptem a terembe és vagy bő 10 percig igyekeztem követni a történéseket. Nem csupán elkeseredtem, de konkrtétan először a talpam, majd a vádlim, végül a farizmom görcsölt be. Ez elegendő intő jel volt ahhoz, hoyg kijöjjek és letegyem magam, majd pedig elfogyasztottam két magnézium pezsitabit. Így kezdődött. Két év kellett míg újra stepre léptem, de ekkor már hétről -héétre nagyobb elszántsággal és önbizalommal, reménykedve abban, hogy már maximálisan értem a basic, mambo, cha-cha vezényszavakat. Ennek már 3 éve. Tegnap viszont úgy döntöttem, újra stepre lépek. A néhány csetlés- botlás és az állóképesség hiányának ellenére, majdhogynem büszke is voltam magamra. Persze voltak akik ezerszer joban csinálták, mint én, de azzal nyugtattam magam, hogy biztosan van olyan, aki 5 éve ezzel kel és fekszik. Persze olyan is tutira akad, aki szimplán tehetségesebb, de ez most nem izgat. A fő, hogy feszül a vádli.

Hát persze, én meg a tánc, az egy kis alkohollal keveredve lehet látványos vagy élvezetes. De hős voltam, és ismét megpróbáltam a lehetetlent, a dance aerobikot. 3 évvel ezelőtt, isten tudja milyen bizonyítási vágytól vezérelve bemenetem egy Nike dance aerobic órára. Azután még egyre, még egyre, és eltelt hat hét. Hat kemény hét, de a végére már úgy éreztem, hogy a lábam és a kezem nem téveszt célt, összeáll a koreográfia anélkül, hogy kilógnék a sorból. Végülis a hip-hop ihlette aerobic is csak egy mozgásegység, amit ha kellő odafigyeléssel és szorgalommal elsajátít az ember, akkor előbb- vagy utóbb menni fog. Sőt nemhogy nem éreztem magam sutának, de kifejezetten élveztem a szexi-szexi vezényszavak alatt futó csipőriszával átszőtt elemeket. Na nem lett belőlem Beyoncé, de mindenesetre tanulságos órák álltak mögöttem. De ennek már több, mint 3 éve. Múlt héten úgy éreztem újra bemerészkedek egy dance-aerobik órára. A kép ismerős, tiszta deja vu, az oktató csaj állati jól nyomja, tekeri magát jobbra-balra, és nyugtat közben, hogy na, nem is olyan bonyolult, ugye. Ugye nem is annyira, de  azért annyira mégis, hogy ne menjen per pillanat. Próbálom utánozni a mozdulatot, a tükörbe már nem is merek nézni, nehogy meglássam amint esetlenül forgok jobbra- balra, nem tudva, hogy a karommal már mit kezdjek. Az edző -jópontként legyen a számlájára írva- végig mosolyog, és bárminnyire is azt gondolnám, hogy most legbelül rajtam röhög, mégis bíztatólag hat. Óra végére a totális fáradtság és izzadtság ellenére mégis sikerül a koreográfia.Ha nem is teljesen úgy, ahogy ő mutatja, mégis sikerként könyvelem el, hogy nem esek el a két bal lábamban. És már ez is nagy eredmény. Persze, amikor vége lett, eldöntöttem, hogy azért még otthon egyszer -kétszer begyakorlom, nem hagyom elveszni a tudást. De aztán mire hazaértem, már sehol sem volt az a tudás. Csak a Jacko-féle 3/4 fordulatra emlékeztem, és ezzel tisztelegtem az emléke előtt.